A művészet egyetemes történetének egyik legizgalmasabb szereplője Csontváry Kosztka Tivadar.
Festészetéről, személyéről, életéről és a művelődéstörténetben betöltött szerepéről időről-időre, mint heveny tüszősmandula-gyulladás lángolnak fel a vitakultúrát gyakran aggályosan kerülő kultúrviták.
A többször „lenyűgöző” hozzánemértésről, valamint „imponáló” dilettantizmusról tanúbizonyságot tévő, műítésznek hazudott kaszt tapintatlan és kisstílű kékharisnyái hol Bernáth-i nyílt ellenszenvvel, hol Gulyás Gábor-i bájolgó behízelgés eszközeivel próbálják eljelentéktelenítve a szakadékba rugdosni a gácsi patikusból festőgéniusszá érlelődött Csontváry életművét, miközben úgy ülnek a korlátoltság és rosszindulat által évtizedek óta hátrahagyott langymeleg toposzokon, mint rátóti atyafiak az erjedésnek indult csikótojáson.
Hogy aztán a festőzseni életművében értelmet, rendszert és húsbavágó üzeneteket felfedező hangokra oly üveges tekintettel meredjenek, mint ahogyan a világ nagy sorskérdéseire szokott rácsodálkozni a hal a szatyorban.

Pedig az ördögnek akciós áron szállást biztosító posztmodern világunkban, ahol leginkább a keresztény műveltséget keresztrejtvény műveltséggé züllesztő hangok alá tolják a hordót, elemi érdeke lenne az emberiségnek, hogy az ébredés útjára lépve komolyan vegye végre a földtörténet azon nagy tanítóinak üzeneteit, akik segítségével a látás képességét újra visszanyerve hitelesen tájékozódhatnának egy elvakult világ rövidlátó, és szennyes ideológiáktól fertőzött társadalmában.
Csontváry egy ilyen kiválasztott tanító.
Életművének jelentős alkotása a „Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben” című vászna, mely azoknak a szimbólumoknak az eszközeivel tolmácsol igen fontos üzeneteket a mindenkori jelen embere számára, melyek fejtegetését a gondolkodásról való leszoktatás jegyében teljesen indokolatlanná nyilvánították az álintellektualitás felkent kocsmárosai.
Pedig ha van fülünk a hallásra, és nyitott szemmel járunk a világban, felismerhetjük és megérthetjük azokat a kérdéseket, melyek megválaszolása bizonyosra vehető, hogy perdöntő súlyú az emberiség túlélése szempontjából.
Milyen veszélyek leselkednek életünkre; sorsformáló erőtérként jelen van-e világunkban (és ha igen, milyen formában) a sötét, antikrisztusi minőség; felsorakozott-e azzal szemben a Krisztusi értékrend, amelyet az elfogadást a szólamok szintjén mantrázó, egyébként súlyosan kirekesztő erőtér penetráns rafinériával folyamatosan száműzni kíván; és milyen megoldásokat találhatunk életünk konfliktushelyzeteire egy olyan történelmi ciklusban, ahol a szakralitást hulladéktárolóba hajított melléktermékként kezeli a társadalom döntő többsége? Ha eldöntjük magunkban, hogy vajon egyetlen nép kiragadott életképét, vagy az emberiség sorsképletét vitte vászonra Csontváry a „Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben” című festményén, akkor nagy eséllyel tiszta képet fogunk kapni a fenti kérdésekről, és posztmodern világunk működésrendjéről.

Hogy azonban a válaszokat is felismerhessük: rajtunk múlik, hogy az „interaktív passzivitás” mocsarába elmerülve, fülünket bedugva túllépünk-e a festmény hívó szaván, vagy levetkőzve a nemtörődömség és közönyösség modernkori bénító reflexét, a lelkünkre hallgatunk, és megállva előtte válaszadásra kérjük a ma is jelen lévő élő Csontváryt.