Mózes első könyvében két teremtéstörténetet olvashatunk. A Második „genezis” embere nem teremtés, hanem formálás eredménye, aki nem lélekkel, hanem életnek leheletével lett betöltve. Szent Jeromos Vulgatájában az „élet lehelete” latin megfelelője a „spiraculum” kifejezés. A „spiraculum” azonban nem lelket, hanem olyan lélegzőszervet jelent, amellyel az ember nem, a rovar viszont annál inkább rendelkezik. Olybá tűnik hát, hogy az emberi minőség alatt megbújva már egészen a létezés hajnalától fogva ott lappang az a rovarosodásra programozott létforma, mely életünk ádáz ellenségeként az emberiség uralma alá hajtásán, és nem kizárt, hogy elpusztításán munkálkodik. De hogy ki lehet ennek a létformának az életre hívója, illetve mozgatója, nos a válasz bemérése céljából el kell merülnünk a művelődés- és vallástörténet szövevényesnek látszó, egyébként jól kiismerhető világában. Utunk a kettős teremtéstörténettől indul, majd a dicsőségesnek leplezett, ám sötét reneszánsz démoni világán át vezet egészen addig a Jahve-Krisztus arcot rejtő Apokalipszis könyvéig, ahol az Égi Jeruzsálem poklában megláthatjuk őt, a nagy bajkeverőt, a füstölgő kútból kirajzó emberarcú rovarok hadvezéreként Abaddont, a Vesztőt. S, ha figyelmesen és kellő elővigyázatossággal közelítünk hozzá, azt is érzékelni fogjuk, hogy tükör előtt áll. A tükörből viszont az ószövetségi istenkép pusztító árnyalakja néz vissza ránk.
Háborúban állunk. A társadalom démoni metamorfózisa immár kezdetét vette. Ahogy Tóth Árpád írta: „Bús délelőtti vers” című költeményében: „Az orcánk színes lárva”. Ám ebben az átalakuló, lárvává formálódó, bebábozódott állapotban is látnunk kell: a maszk még levehető, és a csúcsragadozó génállományt csendesen dédelgető szérum sincs még artériánkba beoltva. Most minden rajtunk múlik. Minden azon múlik, hogy mire figyelünk? Az embert leépítő „mellébeszélésre”, vagy az azt újraszülő „Hegyi beszédre”. Nincs már sok időnk választani.